Sziasztok! =)

Húha, első igazi blogbejegyzés, ez nem igazán tetszik nekem, hogy megvalljam az igazat. =D Úgy érzem, hogy ennek most nagyon szentimentálisnak és gyönyörűségesnek kell lennie, és hát, hogy megvalljam az igazat, nem lesz az. =D Sajnálom, de nem igazán érzem azt, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy egy gyönyörűséges bevezetőt kelljen hozzá írnom. Végül is ez csak az én kis sarkom a világban, amit mások elolvasnak majd, nem pedig holmi csillogó gálaest megnyitó szövege.

Szóval ne várjátok, hogy adatszerűen leírom majd az életem, hogy én ez és ez vagyok. Azt hiszem, meglehetősen nehéz lenne magunkat efféleképpen leírni, vagyis nekem mindenképpen kissé beskatulyázásnak tűnne, éppen ezért nem is teszem. =) Mellesleg, elgondolkoztatok már azon, hogy mennyire nehéz igazából bemutatkozni valakinek? Szerintem nem is lehetséges teljesen. Valahogy mostanság egyre jobban azt érzem, hogy a világ sosem fogja megérteni az egyént. Szóval mondhatjuk azt, hogy én már kissé fel is adtam azzal, hogy istenigazából erőfeszítést tegyek azért, hogy megismertessem magamat másokkal. Akit érdekel, az többnyire úgy is meg fog, a többi meg nem számít. Legalább lesz min vigyorognom csendes, vén hátfájásos napjaimon. =)

Tehát egyenesen bele is vágok a mai napom elmesélésébe. (Sajnálom, ha netán kissé terjengősnek hat ez a stílus, amelyben most írok, de nekem ez a blogolás csak így megy most. Legalább elmondhatom, hogy olyan Stephen Kinges. (Ha valaki olvasta például az Azt, az tudja, miről beszélek.) =) )

Hát tudni kell, hogy tegnap halálosan fáradt voltam, amikor hazaértem, mert dolgoztam. Ami egy különösen rossz munkanap volt a számomra, ugyanis mifelénk az a divat, hogy a munkaadó ott tesz keresztbe az alkalmazottnak, ahol csak tud, és aki nincs eléggé résen (vagy nincs szerencséje) az bizony röpül. Talán egy másik alkalommal szívesen elmesélem majd ezt a konkrét eseményt, most viszont csak a puszta gondolatától még a hideg is kiráz, így inkább ezúttal kihagyom e csodás esemény megemlítését.

Viszont az egyetlen SZUPERJÓ dolog a tegnapi napomban az volt, hogy teremfigyeltem és (csodák csodája, végre) egy olyan filmet kaptam, amit különösen meg akartam nézni, ami pedig nem más mint a csodálatos, fantasztikus, legyőzhetetlen, utolérhetetlen és lenyűgöző BOSSZÚÁLLÓK. (Háromszoros hurrát, egyperces néma tisztelgést és képernyőcsókolgatást kérek a szuperhősök tiszteletére.)

Magával a filmmel voltak egyébként fenntartásaim, mielőtt megnézhettem, az egyik például rögtön az, hogy hogyan lehet, hogy ennyi szuperhős vonul hadba összesen egy gonosz ellen? Kérem szépen, itt meg mi történt? Az eddigi szuperhős-filmekben egyetlen Amerika Kapitány vagy egy szál Thor egy egész hadsereggel birkózott meg egyedül, akkor itt miért kellenek ennyien egy gonosz mumus legyőzéséhez?
Mivel a film még csak csütörtökön jött ki, nem valószínű, hogy túl sokan láttátok volna már, így nem fogok részleteket elárulni, ám - legnagyobb megkönnyebbülésemre - ez a probléma megoldódik a történetben.
Összességében szerintem nagyon jól odatették a filmet, habár én nem vagyok annyira az akciófilmek rajongója. Na de hát, Robert Downey Jr. és Chis Evans egy filmben, nyammi! 
Nektek amúgy van kedvenc szuperhősötök? Ha igen, ki/kik azok? (Nekem nagyon nehéz lenne a választás, ugyanis én oda meg vissza vagyok szinte mindegyikőjükért. De ha muszáj lenne választanom a sok közül, akkor Batman, Amerika Kapitány, Vasember (Robert, az őt alakító színész mellesleg sokkal jobban nézett ki a Sherlock Holmesban, kicsit hosszabb hajjal, és szakáll nélkül, szerintem), Pókember és Logan (bocs, de nekem túl hülyén hangzik a Rozsomák név =D ), de igazából még elég sok film van, amit nem láttam, például most nagyon megtetszett Hulk karaktere, de magát a filmet nem láttam. Még. =D )

Szóval hát a lényeg, hogy ma reggel még kissé zizisen ébredtem a tegnapi nagy fáradtságtól (én nem tudom egy alvással kipihenni magam sosem), így elhatároztam, hogy ma szemtelenül semmivel sem fogok törődni, és ÍRNI fogok. Hűű, de tettrekésznek éreztem magam. =D

Ahhoz képest sikerült egészen jól tartanom magamat a dologhoz. Lekaptam a szekrény tetejéről (azaz inkább majdnem a fejemre ejtettem, de psszt!) az írógépem (igen, nekem még efféle őskori leletem is van, de a tigriskarmos védelmem alatt áll, így minden negatív megjegyzés az írógépemre végzetes következményekkel járhat) és ki is vonultam a hátsó teraszra kicsit idegesíteni a szomszédokat a jó hangos pötyögéssel (egyik kedvenc elfoglaltságom mellesleg. Mármint nem a pötyögés, hanem a szomszédok idegesítése. Habár... franc tudja. =D )
Amúgy - ha már így leragadtam a pötyögésnél - jobban szeretem laptopon művelni, de igazából félek kivinni a napra. Másrészt meg egy kukkot sem látok a kijelzőn a napfénytől, ezért szoktam ilyen esetekben kézzel írni, vagy írógépet használni és később begépelni Wordbe.

Meg kell, hogy mondjam, igen jól haladtam a dologgal (a könyvemet írtam amúgy), csak valahogy a dolog napozás része nem jött össze. Ugyanis én most megszállottan küzdök azért, hogy hogy természetes módszerrel barnuljak le. Úgy vagyok vele, hogy nekem aztán szolárium nem hiányzik, brr. Menjen, aki akar, mindenkinek szíve joga, csak engem hagyjanak ki belőle.

De én meg annyira fehér bőrű vagyok, hogy hiába pörkölődöm kint a napon minden nap akár 5-6 órát is (úgy értem, például hétvégén vagy szünetben), egyszerűen semmi nem látszik rajtam. Bezzeg, ha el merészelek menni a strandra, rögtön úgy leégek, ahogyan azt illik (amihez általában egy jó kis napszúrás is dukál).

Általában úgy július közepén sikerül elérnem azt a színt, ami másoknak már június elején megvan, de hát ez a sors, nem fogok panaszkodni. Végül is jobb későn, mint soha, nem? =D

Hát igazából ez volt a nagy semmi, amit ma műveltem. Viszont az írással meg annyira meglódultam, hogy egészen este 8-ig kint ültem a teraszon (a végén már gyertyafénynél kuksolva) és kezeim csak rótták a betűket, miközben szemeim egy elvarázsolt világot láttam, hogy aztán keserűen kelljen visszazökkennem a valóságba. Az író végül is olyan ember, aki szándékosan komiszkodásra szoktatja az agyát, nemde? =) (Ezt ismételten Kingtől loptam.)

A végén egyszer csak megéreztem, hogy libabőrős lett a hátam, visszajöttem a világomba és hátrafordultam. A szobámból kiszűrődő narancssárga fényben egy sötét alakot pillantottam meg, amint kiváncsian engem méreget. Amikor észrevette, hogy nézem, kidugta a fejét a teraszajtón:
- Te normális vagy? - kérdezte apa kétkedő hangsúllyal hol a pislákoló gyertyára, hol rám pillantva.
- Hát ezen én is elgondoltam már. - feleltem vigyorogva - Ha segítesz, bevinni a cuccaimat, akkor hajlandó vagyok a maradék látásom megmentésére!
Apa persze, mint mindig, most is segített behurcolkodni, közben körülbelül négyszázharminccszor elátkozva az én szépséges narancssárga függönyömet, amiért (azzal a francos) gyertyával a kezében folyton belegabalyodott, én pedig most is, mint mindig jót vigyorogtam a saját hülyeségemen.

Na de kérem szépen, most nem érdemes feláldozni egy kis szemfáradtságot a szépséges naplementéért, a kéken pislákoló mindenségért, a szobámból kiáradó narancs fényzuhatagért, a csillagok különös fényéért, az alváshoz készülődő állatok neszezéséért és úgy önmagában egy másik világért, ami életre kelt a fejemben?

De azt hiszem ezt igazán csak az őrültek meg az írók érthetik meg. Na, meg a részegek.

Ölel és csókol: Voralberg

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.