A kékszemű herceg meséje

A cirkusz

Az átvilágítás

Mindig érdekesnek találtam, hogy már szinte százszor észrevettem ezt az apró részletet, de még sosem jöttem rá az ebből következő legevidensebb következtetésre. A valóság sokszor bonyolultabb és kiterjedtebb, mint azt első látásra gondolnánk, ezért sosem szabad öntelten azt hinnünk, megértettünk mindent. Éppen ezért látom roppant különös dolognak azt is, ahogyan egyesek képesek foggal-körömmel kapaszkodni egy-egy ilyen (gondosan felépített!) kis töredékbe, és csökönyösen hajtogatják, hogy ami azon kívül van, az bizony nem létezik.

A helyzet igazából teljesen más. Az emberi létünk sorsa, hogy felépítünk magunk körül egy aprócska világot, az egész egy töredékét, mert az emberi valónk csak ennyit képes felfogni a mindenségből. Ám nem szabad elfelejtenünk a tényt, hogy a valóság valójában egy óceán, aminek mi csupán egy parányi cseppjét birtokoljuk. Ám vannak pillanatok, amikor belenézünk ebbe a cseppbe, és ezen keresztül áthullámzik rajtunk az egész roppant óceán. És ezek a pillanatok a legkülönösebbek. Amikor egy apró részleten át szemléljük a mindenséget, egy pillanatra mégis megértjük az egészt, és hirtelen minden kérdésre tudjuk a választ. Ám ez a különleges érzés nem tart sokáig, a hullámmal minden tovalibben, és nem marad más a helyében, csupán a lét végtelenségének nyugalma. De akiken átvilágított már az egész, nem ismernek igazi félelmet többé.

A hullám érkezése

Otthon általában én viszem ki a szemetet. Fogalmam sincs, hogy miért van így, egyszerűen többnyire így jön ki. Habár utólag elmerengve a történteken, azt hiszem talán az a valami, ami mindannyiunk lelke mélyén ott lakik, és az élet lényeges pillanataiban megsúgja a válaszokat, ő akarta így. De én mindaddig természetesen nem tudtam, hogy egy ilyen egyszerű folyamattal, mint a szemét kiürítése, egy ilyen fontos válaszra találok majd aznap.

Ha ki akarok jönni a házból a kertbe, először egy teraszon, majd egy rövid lépcsőn kell végigmennem. Amikor a szüleim építették ezt a házat, nem volt pénzük, hogy munkásokat béreljenek fel, így szinte teljesen ők építették fel, néhány közeli barát segítségével, akik megelégedtek pár karton sörrel fizetségül. A ház több része is fejtörést okozott nekik, többek között az elülső veranda megépítése. Már közel jártak ahhoz, hogy végül feladják az egészet, mikor mégis találtak egy alternatív megoldást, és a lépcső megépült. Talán azért, hogy három évtized múltán kulcsszerepet játsszon Aranyköd felfedezésében.

 Mert mielőtt az első lépcsőfokra léptem volna, épp ráláttam az egyik szomszéd kertjére. Nem mintha különösebben figyeltem volna, egyszerűen csak odanéztem.

A magas fenyőfák mélyzöld levelei között átvilágított a késő délutáni nap, különös fénybe vonva az alattuk megbújó aprócska füves részt. Kétoldalt kék és vörös áfonyabokrok övezték, középen pedig egy nyikorgó, régi hinta állt.

És ott ült ő. Megint hintázott. Néha úgy érzem, ő éjjel sem száll ki a hintából. És habár tudom, hogy nem így van, mégsem tudok olyankor kimenni, amikor ne ülne épp ott.

Mindig átfutott az agyamon a kérdés, amikor megláttam, hogy van ott télen-nyáron, reggel-este, de általában mire beértem, már a fontosabb teendőim foglalkoztattak.

Ám aznap amikor ránéztem összeroskadt alakjára, az idő egy pillanatra lefagyott körülöttem, és átröpített egy másik síkba.

A sárkánytorony

Volt egyszer egy hatalmas, nyüzsgő város. Ne keresd ezt a várost, nem szerepelt a mi térképeinken, és sosem fog. Számunkra felfoghatatlan helyen található. Meglehetősen felesleges is lenne a hollétét keresnünk, hiszen ez nem számít. E világtól épp elég messze áll, de a szívedhez közel.

A város közepén, a főtéren egy hatalmas, bejárat nélküli torony állott, ahová élő ember még nem tette be a lábát. Úgy tartotta a monda, hogy ezt az ősi tornyot még a sárkányok építették, és csak egy sárkányszívű tudja majd kinyitni. Habár, hogy ez mit is jelent pontosan, senki sem tudta. Ahogy azt sem, hogy mit rejt a torony. Kívülről különleges kőfaragások díszítették, amik felfelé kúszó rózsákat és rajtuk ágaskodó, napozó, alvó, játszadozó sárkányokat ábrázoltak.

De varázslatos hely volt ám ez. Minden hajnalban, ugyan abban az időpontban, amikor a vidéken még a kék éjjel titokzatos homálya ült, a torony felhők közé érő tetejéből fény kezdett derengeni, majd fénylő-csillámló aranypor hullott a városra, és hogy később, miután a reggel fényei fújják tovább, a hegyek közé.

Sok messzi földről érkezett vándor akadt, aki megpróbált rájönni a különleges építmény titkára, ám eddig még egyikük sem járt sikerrel. Ám, úgy tartotta a monda, hogy sok évvel ezelőtt egy rejtélyes herceg érkezett a városba gyönyörű menyasszonyával, hogy megfejtse a rejtélyt. A herceg messze földön híres volt éles eszéről és találékonyságáról, ezért sokan biztosra vették, hogy ha ő nem tudja majd megfejteni a sárkánytorony rejtélyét, akkor senki sem képes rá.

A herceg egy reggel kiment szépséges jegyesével a toronyhoz, és egy nagy, színes takarót terített elé. Furcsa illatú pipára gyújtott, fürkésző szemeit a talányra függesztette, arája pedig kötést vett elő és dúdolni kezdett egy érthetetlen nyelvű éneket. Így ültek ott egészen addig, ameddig a nap utolsó sugarai le nem buktak a környező hegyek csipkéin. Ekkor a herceg felkelt, és a toronyhoz lépett. Több épületnyi magasságba felkapaszkodott rajta, ahol egy igen érdekes dolgot talált.

A torony falán egy talán még érthetetlenebb, régi nyelven megfogalmazott, hibás felirat díszelgett, ezüstösen csillogó, kacskaringós betűkkel, és ezt hirdette: „Itt mennybe ki lép, szerelméj neki hagyd. I. N.”[1]

Ám, miután a herceg lekiáltotta e rejtélyes szöveget a torony körül tébláboló bámészkodóknak (amit aztán többen kijavítottak, elnézően mosolyogva a szerző hibája felett), az események baljós fordulatot vettek. A herceg – mikor feljebb próbálta húzni magát, - keze megcsúszott a simára csiszolt köveken, elveszítette egyensúlyát és a mélybe zuhant.

Szépséges menyasszonya karjaiban halt meg. Az ámuló tömeg most egy emberként kiáltott doktorért, ám mire az a helyszínre érkezett, már elvesztették a herceget. Halála előtt azonban megpróbált tudatni valamit a városlakókkal, ami talán nagyon fontos szerepet játszik a rejtély megfejtésében. Ám nagyon kevés maradt fenn töredékes szavaiból, amit aztán az idő teltével sokan el is ferdítettek. Az eredeti üzenet talán valahogyan így hangzott:

- Ez egy átkozott hely… Össz…összekeverték… nem szabad… - de mielőtt elárulhatta volna, hogy mit kevertek össze és mit nem szabad, elfogyott ereje.

Azt, hogy szépséges menyasszonyával mi lett ezután, senki sem tudja. Egyesek szerint szelleme még a mai napig kísérti a szobor környékét fülledt, nyári éjszakákon, azt a régi, érthetetlen nyelvű dallamot dúdolva.

De ahogyan telt-múlt az idő, lassan feledésbe merült e szomorú nász története és az emberek mindössze annyira emlékeztek a történetből, hogy a torony falán, nagyon magasan áll egy idézet, miszerint a szerelem a legszentebb dolog mind közül. Ezért minden házasságot a torony tövében kötettek, ezáltal is szentesítve a pár esküjét.

William

Furcsa fintora a sorsnak, hogy épp e tragikus esemény évfordulóján született főhősünk, habár ezt a tényt igazából senki sem tudja majd meg a városban. William egy piszkos képű kis lelencgyerek volt. Olyan, mint egy csendes árnyék. Amióta az emberek csak az eszüket tudták, ő ott élt a városban, mindig a legkülönösebb helyeken felbukkanva, azokkal a furcsa fényű, esdeklő szemeivel figyelve az embereket, mintha csak valamire várt volna.

William olyan volt, mint a szél. Mindenki tudta, hogy létezik, mégsem vették észre igazából sosem. Mint egy bánatos, szürke szellem. Sosem beszélt, sosem sírt és sosem nevetett. Mindig csak állt az utcák szélén, kapualjakban azokkal a hátborzongatóan fénylő kék szemeivel és figyelt. Pontosan ez a néma esdeklése ijesztette meg mindazokat, akik találkoztak vele és talán ez lehetett az oka annak, hogy senki sem foglalkozott vele.

Az igazság valójában kissé más volt. Williamet lenyűgözte a világ. Többnyire azért figyelte ilyen csendesen az utcák népét, mert igézően halottak rá a tehetős férfiak aranyszállal díszített karmazsinpiros köpenyeinek suhogása, az esti bálokra igyekvő kicicomázott dámák visszafogott kuncogása, a piacok örvénylő moraja, a kereskedők zsibongó tömege, a Pipacsvirág utcai édességárus pasztellszín vattacukrainak édes illata, a messzi földről érkezett tehetős urak heves gesztikulációi és értetetlen gagyarászása és egyáltalában a város meg nem szűnő színes forgataga.