A Táncoló Elefánt Vándorcirkusz

Történetünk e fejezete egy csikorgató, hideg téli reggelen játszódik.

William vacogva riadt fel egy méretes hintó zörgésére. December volt, fagyos, jéghideg, varázslatos december. Közeledett a Karácsony, ajándékok sokasága árasztotta el a várost. Williamet nem igazán szomorította el a közelgő Szeretet Ünnepe, ugyanis számára ismeretlen volt ez a fajta öröm.

Kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait és kimászott a romos épületből az utcára. Valami reggeli után kellett néznie. A tél csikorgatóan hideg volt Aranyködben, de a karácsonyi tömegek mindig aprócska morzsákat söpörtek William elé.

Épp a Sárga Lovag kocsma mellett haladt el, amikor megütötte a fülét egy öblös hang a tömegből:

- …sék! Jegyeket tessék! Szerezzen életre szóló emléket gyermekének a Táncoló Elefánt vándorcirkusz karácsonyi előadásával! Csak bátran! Jegyeket tessék!

William megtorpant és ránézett a hatalmas emberre. Vastag szőrmebundát viselt, és hozzá akkora bocskort, mint egy kisgyermek feje. Ápolatlannak tetszett, sőt, szinte fenyegetően tornyosult a vézna kisgyermek előtt. Egy meghízott, két lábon álló patkányra emlékeztetett a leginkább.

Mellette egy bohócruhába bújt suhanc toporgott fázósan, egy akkora hirdetőtáblát tartva a kezében, ami szinte a bokájáig leért. Nagy cikornyás betűivel azt hirdette, hogy a Táncoló Elefánt két hét múlva mutatja be a hatalmas, és a világon egyedülálló előadását.

Azokat a gyerekeket, akiknek nincsenek szüleik, nem tanítják meg írni és olvasni, így William csak nagy nehezen tudta kibetűzni a szavakat. Az árvaházban megtanult valamennyire olvasni Angela nővértől, de ez igazán csekélyke tudás volt csak.

A suhanc ekkor észrevette őt, és elvigyorodott, előtárva girbegurba, sárgás fogsorát:

- Mit bámulsz, koszos? Csak nem akarsz a cirkuszba menni? Téged még az anyád sem szeretett annyira, hogy legalább megtűrjön maga mellett! – és úgy fülön vágta, hogy William a jeges hóba zuhant. A pillanatnyi félelemtől pánikba esett, és az első dolog, ami az eszébe jutott, az az volt, hogy menekülnie kell. Felpattant, rohant egészen a következő utcáig, és csak akkor mert megfordulni.

A zsibongó tömegben nem látott bohócot.

Ahogyan továbbindul, a cirkusz gondolata nem hagyta nyugodni. Vajon micsoda lehet? Talán valami sütemény? „Maradandó élmény”, tehát biztosan valami nagyon szép dolog. Biztosan valami messzi földről jött ismeretlen lény.

Egy ideje járta már az utcákat, amikor megpillantott egy óriási, terpeszkedő piros-fehér csíkos sátrat. A tetején egy hatalmas lobogó csattogott a szélben. Egy arany elefánt táncolt a vörös zászlón. Körülötte állt még több kisebb sátor, istálló, hintó, szekér, lovaskocsi. Mindenféle színes ruhába öltözött ember nyüzsgött a sátor környékén. Mások voltak ezek, mint az esti bálokra járók. Furcsamód olyannak tűntek, mintha nem is emberek lettek volna. Akadtak köztük bohókásak, gyönyörűek, kecsesek, vagy épp ormótlan nagyok. Teljesen elvarázsolták a fiút.

Odament a nagy bejárathoz, és kibetűzte a táblát: CIRHU…SZ. CIRKUSZ.

Őszintén megörült neki, hogy ez dolog a cirkusz. Teljesen megfelejtkezett még az éhségéről is, mert nagyon szeretett volna bejutni, hogy megnézhesse ezeket a csodás lényeket, de attól félt kidobják. A boltok többségéből is egyszerűen kipenderítették, ha meglátták, hogy bent van. Pedig soha életében nem lopott semmit. Angela nővér tanította meg, hogy ez az egyik leggonoszabb dolog a világon. És William nem akart gonosz lenni. Mindig arról álmodozott, hogy egy nap király lesz belőle. Jó király. Az elesettek védelmezője.

Ekkor odalépett hozzá egy magas, öltönyös férfi. Pápaszemet hordott, kesze-kusza szemöldöke az égnek kunkorodott, szája papírvékony vonallá húzódott, ahogyan a fiút méregette a bajszát pödörgetve. Szemében még mohóbb kapzsiság égett, mint az előzőében, de William csak annyit érzett, hogy ez az ember nem jó ember.

- Mit keresel itt te kisfiú? Ma még nincs előadás.

William nem értette, hogy mi az az előadás, ezért csak ennyit mondott:

- A cirkuszba szeretnék menni, kérem.

- Valóban? – csillant fel a szeme – És hol vannak a szüleid? Hát nem adtak neked pénzt, te szegény kisfiúcska?

- Nekem nincsenek szüleim… - sütötte le a szemét William.

- Ó valóban?

- Igen, kérem.

- Jaj, te árva kicsi gyermek… Mondd, nem lenne kedved kicsit szétnézni a cirkuszban?

A kisfiú majdnem az égig szökkent örömében. – Hiszen az csuda jó lenne!

Ekkor a férfi hirtelen megfogta a vállát, de olyan erősen szorította, hogy majdnem szétroppant. Egy nagy faházszerűségbe cipelte és gyorsan bevágta az ajtót. William nem értette, hogy miért reteszeli be az ajtót.

- Most már az enyém vagy! Nem menekülsz! – terült szét ördögi vigyor a férfi arcán.

William nem értette, hogy mi lelte a bácsit, csak meresztgette a szemét.

Az karon fogta és a vaskos íróasztalhoz ráncigálta. A szivartartóban egy magányos szivar izzott még. A férfi levette az ujjáról a gyűrűt, hozzányomta a szivar kialvó végéhez, majd hirtelen a kisfiú tenyerébe nyomta. William felsikított a fájdalomtól és elugrott.

- Fuss csak, fuss nyomorult, most már az enyém vagy! – dőlt hátra gúnyos ábrázattal a férfi.

William rémülten nézett ebbe a sötét arcba, és egyre jobban nem értette. Miért égették meg? És miért lett ő a férfié?

Ekkor azonban a férfi hirtelen felállt a székből, újra megmarkolta a fiút, kinyitotta a reteszt és a legnagyobb sátor felé kezdte vonszolni. De nem ment be, hanem a mögötte felállított kisebb faházba vitte. William teljesen meglepődött, mert ez a valami nagyobb volt, mint a nagy sátor, de valahogy mégsem látszott kívülről. Varázslat – gondolta.

A férfi durván belökte az ajtón és becsapta mögötte az óriás vasajtót. Mindenki odakapta a fejét egy pillanatra, aztán visszatért a munkájához. Gyerekek dolgoztak ebben a szobában, többnyire William korúak. A kisfiúk kormosan, a lányok kócosan, kék-lila foltosan, sebekkel a kezükön tüsténkedtek. Hát ez meg miféle hely? Talán valami árvaház?

Egy púpos hátú, öreg lépett mellé. Fél szemgödre fekete mélységként tátongott a fejébe, másik szeme ravaszul csillogott a fáklyafényben. Arcán kaján vigyor ült:

- Szervusz, kisfiú.

William ijedten makogott valamit a szörny szavára.

- Alfred vagyok. Gyere csak, gyere, megmutatom neked a cirkuszt. – magában motyogott bicegés közben – Elég jó… sovány, de kihúzza ezt a telet még… majd… a városhatárba…

Megállt egy hatalmas kemence előtt.

- Itt fogsz dolgozni. Az lesz a dolgod, hogy a kenyereket és süteményeket ki-be pakold. De vigyázz, ha sületlen marad, vagy akár egy is elég vagy nyomtalanul eltűnik, én magam verlek vörösre!

Ezzel elbicegett. William bámulva nézett utána. A sírás környékezte, pedig nem volt félős gyerek, de ez az egész túl hirtelen jött.

Ebben a pillanatban valaki fellökte. Egy idősebb, lakli fiú tornyosult felette.

- Na, mi van gizda, mit bámulsz? Lerí a savanyú képedről, hogy új kölök vagy! Hát akkor én megmondom neked a szabályokat! – ezzel belecsimpaszkodott William fülébe és talpra cibálta. – Ha megcsinálod helyettem a munkát, talán nem verlek meg. Ha veszed a merszed, és nem csinálod meg, hát úgy elverlek, hogy többé nem állsz a lábadra! – belebokszolt Will gyomrába és röhögve otthagyta.

William kapkodta a levegőt, mégis úgy érezte, mintha egy sötét, mocskos tó vizében lenne eltemetve és fuldokolna, örök fuldoklásra lenne kárhoztatva. Ha igazán szépen ki tudta volna fejezni magát, azt mondta volna: „a sorsom, hogy haldokoljak, de soha meg nem halhassak.”

Rémülten odaszaladt egy idősebb lány mellé, aki épp a tésztát dagasztotta egy vekniben, és ő is ütni kezdte. A lány abbahagyta és ránézett nagy, barna szemeivel.

- Hát te meg mit csinálsz itt, kisfiú?

William rémülten verte tovább a tésztát. Attól félt, hogy ez a lány is megüti. Egyedül volt ebben a jéghideg veremben, ami túl magasságos volt ahhoz, hogy kiugorhatna, de túl mélységes ahhoz, hogy hozzá illjen.

A lány rátette a fejére a kezét és leguggolt hozzá. Végigsimított kipirult kis arcocskáján. William egyre erőtlenebbül ütötte ragacsossá vált kis kezével a tésztát, álla remegni kezdett, szeme kivörösödött és kirobbant belőle a sírás. Átkarolta a lányt, sírt keservesen a vállán. A Az pedig simogatta, nyugtatgatta, csitítgatta.

Este a lány mellé bújva zuhant álomba. Mélységesen fáradt volt. Elfáradt a rettegéstől, ami egész nap nem hagyta el, és persze a munkától, ami még egy harminc éves péknek is épp elég lett volna.

A lányt Elenának hívták, tizenhat esztendős lehetett, bár ezt ő maga sem tudta pontosan, és már körülbelül két éve dolgozott a Táncoló Elefánt vándorcirkusznak. Valójában csak egy elveszett rabszolga volt a sok közül, akinek esélye sem volt arra, hogy kitörjön a nyomorúságából. Valaha büszke lány volt, hetyke, és szépséges. Egy este összeveszett atyjával, mert össze akart házasodni egy katonatiszttel, aki valójában egy szélhámos volt. A szülei tudták ezt, de hiába kérlelték hónapokig a lányt, az makacs maradt. Ezen az estén Elena végső választás elé állította a szüleit. Apja kínjában azt kiáltotta, akkor menjen világgá! Pedig valójában, dehogy, ó dehogy gondolta komolyan! A lány viszont dühösen kirontott a ház ajtaján, és elszaladt, fel a hegyen. Soha nem látták többé. Magába szippantotta a fekete éj.