Kék hópehely

" Tenyerembe tettem a lelkem:                     
Nézd meg milyen szép százlátó üveg!            
De ő gyémántokat szedett elő,                       
mert ő az embert sosem érti meg."

- József Atilla-      

Kinézek.

Varázslat.

Kék.

Igen, jól látod.

Könnycsepp hull a kopottas szürke parkettára.

Szeretnék most veled kirohanni a hóba. Ropogna a cipőnk alatt, fognád a kezem – két hideg összekulcsolt kéz -, nevethetnék a lelkemben. Felkelne a nap a bennemben.

Megérintenéd a nyakam, a szemembe néznél, csillogna benne az égi kék. Megcsókolnál, és hirtelen láng lobbanna a mozdulatlan havas tájban.

Körbepördítenél, a hó egyre csak ropogna, hullna a hajunkra - az enyém már kicsit be is göndörödött volna -, és Jézusom, ott lennél velem.

A zene belőlünk szólna, azt hallanád, amit én hallok, én pedig azt hallanám, amit te hallasz. Egy mosoly életre kelne; apró kis Boldogság csillanna a tenger sok égi hajó között.

Felnevetek; szánalmas vagyok, ahogy itt ülök az ablak mögött és vágyakozom a téli tavaszba.

Kérlek, csak egy lélegzetvételt engedj, hát nem látod, hogy tonnás súllyal ülsz a lelkemen.

Hiába viszont a tonnás súly, nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy fordulj meg, és nézz a szemembe.

Hisz’ én is csak egy lány vagyok, aki könnyes szemmel áll egy srác előtt, és azt kéri, hogy szeresse.

2009-02-17 - kedd.

E.L.