Kék hópehely
" Tenyerembe tettem a lelkem:
Nézd meg milyen szép százlátó üveg!
De ő gyémántokat szedett elő,
mert ő az embert sosem érti meg."
- József Atilla-
Kinézek.
Varázslat.
Kék.
Igen, jól látod.
Könnycsepp hull a kopottas szürke parkettára.
Szeretnék most veled kirohanni a hóba. Ropogna a cipőnk alatt, fognád a kezem – két hideg összekulcsolt kéz -, nevethetnék a lelkemben. Felkelne a nap a bennemben.
Megérintenéd a nyakam, a szemembe néznél, csillogna benne az égi kék. Megcsókolnál, és hirtelen láng lobbanna a mozdulatlan havas tájban.
Körbepördítenél, a hó egyre csak ropogna, hullna a hajunkra - az enyém már kicsit be is göndörödött volna -, és Jézusom, ott lennél velem.
A zene belőlünk szólna, azt hallanád, amit én hallok, én pedig azt hallanám, amit te hallasz. Egy mosoly életre kelne; apró kis Boldogság csillanna a tenger sok égi hajó között.
Felnevetek; szánalmas vagyok, ahogy itt ülök az ablak mögött és vágyakozom a téli tavaszba.
Kérlek, csak egy lélegzetvételt engedj, hát nem látod, hogy tonnás súllyal ülsz a lelkemen.
Hiába viszont a tonnás súly, nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy fordulj meg, és nézz a szemembe.
Hisz’ én is csak egy lány vagyok, aki könnyes szemmel áll egy srác előtt, és azt kéri, hogy szeresse.
2009-02-17 - kedd.
E.L. |