Furcsa lény az ember. Azt hiszi, érzelmei csak neki vannak. Sírni, nevetni, érezni csak ő képes. De az a helyzet, hogy sajnos túlságosan érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy körülöttünk mennyi minden történik.

A síró fa

Egy fiatal lány futott az erdőben. Kecses teste egy őz gyorsaságával villant fel újra és újra a hajnal vízcseppjeitől csillogó növények között. Hosszú, vörös haja úszott utána a levegőben, melyben egy szépséges virágokból fonott koszorú tündökölt. Mindössze egy lenge, csipkés selyemruhát viselt, mely lágyan csillogott a felkelő nap sugaraiban. Két aprócska virágtündér követte őt repült a nyomában és vidáman nevetgéltek. A lány mezítláb volt és testén számos ékszert viselt, ám ezek mindegyike olyan finoman megmunkált és szemet kápráztató volt, hogy mi, emberek még sosem láttunk ilyet.

Igen, mert a lány egy tündér volt. Anwnnak hívták. Most pedig azért rohant ilyen lélekszakadva, hogy találkozzon valakivel.

Valakivel, akivel még sosem tudott beszélni, de mégis ismerte őt.

Amikor ritkulni kezdtek a fák, Anwn lassított léptein. Egy városkához ért. Mint tündér, persze sosem mutatkozhatott a varázstalan lények, mint például az emberek előtt, de a kezében szorongatott kis pergament muszáj volt kézbesítenie. Jó nagy ívben megkerülte a takaros házakat, melyekben már most is elindult az élet és néhányan zajosan munkába készülődtek. Anwn hallása - mint minden tündéré -, sokkal jobb volt, mint az embereké, így ő ezeket a zajokat is sokkal fülsiketítőbbnek és kellemetlenebbnek érezte, mint mi.

Amikor végre elérte azt a házat, ahová tartott, elégedetten mosolyodott el, ugyanis a lakók még javában aludtak. Óvatosan beosont a kertbe a gondosan ápolt virágágyások és pontosan nyírt fű közé. Ahogyan meglátta ezeket a szegény, idomított növényeket, megborzongott és hálát adott az Sylwanaának, erdő istennőjének, hogy még léteznek vadon élő növények.

Egy nagy, lompos kutya mászott elő a ház mellett álló kutyaólból, ám ahelyett, hogy vad csaholásba kezdett volna, boldog farkcsóválással körülugrálta a lányt, aki megcirógatta a füle tövét.

Egyenesen a falhoz ment és a kis fateraszon felkapaszkodott az első emeleti ablakhoz. A redőny, mint mindig most sem volt teljesen leeresztve. Óvatosan bekukucskált a kis résen. Kíváncsian csillogó szemei egy nyugodtan szuszogó alakot pillantottak meg.

Ő nem ismerhette a nevét, de a férfit Johnnak hívták. Katona volt, de most éppen pár hónapos otthoni szabadságát töltötte szülei házában.

A lány álmodozva figyelte izmos karjait és rövidre nyírt, ám már kissé összekuszálódott barna baját. Ekkor azonban John felmordult, és a másik oldalára fordult, egyenesen Anwn felé, aki ijedtében majdnem leesett az ablakból. Tudta, hogy ha most valamelyik testvére meglátná, örökre kitagadnák a vadonból és annak szörnyűséges következményei lennének. De mégsem tudta megállni, hogy ne látogassa meg minden reggel azt a férfit, aki annyira rabul ejtette a szívét.

Minden akkor kezdődött, amikor a férfi két hónappal ezelőtt hazaérkezett. Anwn épp a hegyek közti völgyben barangolt és kristálykövek után kutatott kis virágtündérkéivel, amikor nagy ricsajjal átrobogott egy vonat a tájon. Minden ablakából jó kedélyű, kiáltozó, örvendező fiatal férfiak nézték a gyönyörűséges vidéki tájat és valamiféle indulódalt énekeltek.

Anwn egy bokor takarásából figyelte őket és teljesen lenyűgözte a látvány. Még sosem látott egyszerre ennyi boldog fiatal férfit. Mivel a természet gyermeke volt, szinte érezte erőtől és a fiatal reményektől duzzadó testüket, ami szinte megrészegítette.

A fák között követte őket. Amikor a vonat az állomásra ért, páran leszálltak, köztük az a férfi, aki teljesen megragadta a szívét. Már az első pillantáskor érzett valamit mocorogni a szíve mélyén, de az még semmi sem volt ahhoz képest, amit később megtapasztalt.

A férfit két idős ember várta az állomáson. Az egyikőjük –a férfi - egy botra támaszkodott, a nő pedig valamiféle szerkezetben ült. Kissé elveszettnek látszottak a pályaudvar forgatagában.

De amikor fiuk leszállt a vonatról és nevetve feléjük lépett, nyomban őszinte mosoly jelent meg ráncos arcukon. Anwn tündérléte miatt azonnal felismerte ezt. A férfi egyenes, határozott léptekkel feléjük tartott és egy kissé már alélt virágcsokrot nyújtott a hölgynek, aki először szólni sem tudott a meglepetéstől. Végül a karjaiba zárta a fiát és egy csillogó könnycseppet morzsolt el arcán.

Aztán kedveskedve megdorgálta a fiút és leszakított egy már igencsak kókadtan lógó liliomot és a fiának a mellzsebébe tűzte. Az először kissé idegenül vizsgálta a virágot, de végül megbarátkozott vele, hiszen az anyja tűzte oda.

Anwn egészen hazáig követte őket. Látta, ahogyan a férfi őszinte szeretettel segít szüleinek azokban a munkákban, amiket ők már nem tudtak elvégezni. Ez teljesen megérintette őt. Még sosem érzékelt ilyen önzetlenséget a városkában. Így kezdődött, hogy minden hajnalban meglátogatta őt.

Aztán egyik nap estefelé meglátta a férfit az erdőben. Futott. Anwn azonnal követni kezdte. A férfi kitartó tempót diktált hosszú időn át, de végül megállt egy tisztáson, ahol kinyitotta a kezében szorongatott palackot és mélyeket húzott belőle.

Anwn egészen közel lopakodott hozzá a növények között, hogy szinte már csak pár lépésnyire volt tőle. Csodálva nézte a másikat. Ahogyan mohón a szájához emelte az üveget, szája mentén két apró csíkban vízcseppek gördültek le és folytak le izmos mellkasán. Testén csillogott a lemenő napsugár fénye, maga pedig olyan rendíthetetlen erővel és nyugalommal állt ott, melyet a lány emberi lényben még sosem tapasztalt.

Hűséges kis tündérei jajveszékelve integettek a lány szeme előtt, de ő észre sem vette őket. Egyszer csak azon kapta magát, hogy szinte megkívánta a férfit. De nem úgy, mint az ételt, nem. Ilyet még sohasem érzett korábban. Olyan volt, mintha testének minden aprócska idegszála csakis azt akarná, hogy ez a különös emberi lény erős karjaiba zárja őt és kényeztesse, amíg csak álomba nem szenderülnek mindketten.

Ekkor azonban megtörtént a baj. A férfi leemelte szájáról a vizet, megfordult és egyenesen Anwnra meredt, aki mozdulni sem tudott ettől az őszinte és szikázó tekintettől.

De a következő pillanatban mégis rémülten behúzódott az egyik fatörzs árnyékába és zihálva kutatott egy minél gyorsabb menekülési útvonal után. Kis tündérkéi viszont természetesen azonnal eliszkoltak.

- Ne félj! – hallatszott ekkor a férfi kellemes hangja. – Nem akartalak bántani.

A tündérek nem nagyon értették az emberi beszédet. Néhány szót, vagy szófoszlányt kivéve igazából semmit sem értettek belőle. Anwn egyedül a lágy hangsúly miatt fordult meg.

A férfi ragyogó szemekkel nézett rá és megint mondott valamit. Aztán kinyújtotta felé a kezét, amitől a tündérlány ismét ijedten hátrahőkölt, de végül megértette, hogy nincs mitől tartania.

Végül közelebb merészkedett hozzá, sőt egészen addig lépegetett, míg már csupán egyetlen aprócska lépés választotta el őket egymástól. Ekkor kíváncsian megbökte a férfit, aki erre nevetni kezdett, mire ő ismét kis híján az erdőbe szaladt.

Ujjaival hozzáért a kézfejéhez, felhúzta őket végig a karján, egészen a válláig. Érezte, hogy a férfi teste megmerevedik érintése alatt, de furcsamód úgy tűnt, mintha egyszerre akart volna elfutni előle, és magához ölelni őt. Anwn végigsimított kulcscsontján, majd a mellkasához ért, de ekkor a férfi elkapta a kezét.

Anwn lélegzete rémülten gyorsult fel és szemei a férfi szemeibe villantak, de azokban nyoma sem volt rossz szándéknak. Egyszerű, őszinte, szilárd határozottságot látott bennük. Érezte, hogy a lábai elgyengülnek.

Pár pillanatig egymással szemben álltak, mozdulatlanul. A férfi lassan megmozdult és közelebb hajolt hozzá. Anwn már a bőrén érezte a férfi leheletét, amitől válla azonnal libabőrös lett, de mégis jól esett neki az érzés. Az utolsó pillanatban viszont a férfi elfordította az arcát és leengedte Anwn kezét, s kissé bánatosan nézett ismét rá.

Anwn nem értette miért lett ilyen hirtelen szomorú, ezért csodálkozva nézett rá. Kivett a hajából egy kellemes illatú liliomot és a kezébe nyomta. Nem engedte el a férfi tenyerét, hanem csukva tartotta. Mosolyogva nézett rá, mire a másik vizsgálóan emelte fel a tekintetét. Először a virágra nézett, aztán Anwnra. Szemében csodálkozással vegyes csodálat játszott. Anwn még ilyen tekintetet sem látott sohasem.

Ekkor azonban távoli lépteket hallott meg. Ijedt arccal elengedte a férfi kezét és az erdőbe vetette magát. Csak most ébredt rá, hogy mekkora őrültséget követett el.

A férfi utána kiáltott valamit, de ő persze nem értette. Jóval később egy jókedvű kiránduló család jelent meg a tisztásra tartó ösvényen, de a férfi nem jött rá, hogy a lány miért szaladt el. Persze, hiszen honnan is tudhatott volna a tündérekről?

A kicsi Anwn úgy értette, a férfit lenyűgözték a virágok. Hetek teltek el a találkozásuk óta, de attől a naptól kezdve minden hajnalban elvitt neki egy pergamenre készített rajzot és a férfi ablakába tette. Aztán nézte, ahogyan alszik. Amikor már tudta, hogy hamarosan fel fog ébredni, lekapaszkodott a kis tornácon és eltűnt az erdő közeli fái között. Onnan figyelte, ahogyan a férfi felébred, pillantása az ablakra siklik, felkel és a kis rajzhoz megy. Eltűnődik rajta, mosolyog, vizsgálva körbenéz a tájon, aztán az íróasztalára teszi az ajándékot és hozzálát a teendőihez.

Johnt valóban lenyűgözték a virágok, habár mindezt úgy kell értenünk, hogy az illető férfi, katona és egy ember. De ezekhez mérve igenis kijelenthetjük, hogy szerette őket és szépnek tartotta ragyogásukat.

Anwn még figyelte őt egy darabig, de aztán tudta, hogy mennie kell, hiszen a faluban keresni fogják. Közeleg a virágok ünnepe, és rengeteg tennivaló akad mindenfelé.

Ez a nap viszont más volt, mint a többi. John fütyörészve a fürdőszobába ment, megmosakodott, megborotválkozott és kiválasztotta az egyik legszebb ingjét. Úgy nézett ki benne, mint egy fiatal tengerész.

Lement a földszintre, ahol apja már javában sürgött-forgott a konyhában. Mióta anyja a tolószékbe kényszerült, a főzés nagy részét ő végezte. Rántottát és narancslevet lett elé, pontosan úgy, ahogyan gyermekkorában.

John mindig elmosolyodott ezen a kedves gesztuson.

- Akkor hát minden készen áll? – kérdezte tőle izgatottan apja.

- Már tegnap este óta! – mondta vidáman a férfi. – Tudod, nem hittem volna, de egy kicsit tényleg ideges vagyok.

- Akkor minden rendben lesz. – nevette el magát az idős férfi.

Reggeli után beültek a család öreg Cadillacébe, és a pályaudvarra hajtottak. Rövidesen egy pöfögő, fehér gőzfelhőt eregető vonat csikordult be az állomásra. Sokféle ember szállt fel és le, de rövidesen megjelent az ajtóban egy lenge nyári ruhába öltözött, szalmakalapos lány és szélesen mosolyogva a peronra ugrott.

- John! – kiáltotta.

Az említett férfi mosolyogva zárta a karjaiba a lányt.

- Szervusz, kicsikém! – mondta az idősebb férfi. – Jól utaztál?

- Persze, Mr. Freeman, remek volt. Még élveztem is. Hogy milyen gyönyörűek erre a hegyek! – csacsogta.

Mindhárman az autóba ültek és hazafelé indultak. Estére grillezést tervezgettek.

Anwn eközben mit sem sejtve készült testvéreivel a virágünnepre. Élénk színű pipacsot, hófehér szellőrózsát és kecses árvalányhajat fontak egy csokorba és mindenfelé kidíszítették vele a falut. Szentjánosbogarakat hívtak maguk köré, akik összegyűjtötték magukba a nap fényét, hogy este kellemes fénybe vonhassák a falut. A gyermekek babákat csináltak és mondókákat énekeltek, az idősek pedig mindenféle ízletes finomságot készítettek a virágok nektájaiból.

Amikor a fiatal tündérlány legközelebb el tudott szabadulni, már majdnem este volt. De mielőtt útnak indult volna, egy odvas fához ment és kihúzott belőle egy újabb pergament. Ez volt mind közül a legszebb rajza. Mélyet sóhajtott, és úgy gondolta, most vagy soha. Érezte, hogy olyan nagyon rabul ejtette ez a varázslat, hogy már nincs belőle kiút. Csakis előre tud menni és nem szabad visszanéznie. Habár szülei és testvérei már kissé furcsállták állandó elmenéseit, de nem törődött a megrökönyödött tekintetekkel, hanem virágtündérkéi nyomában kisétált a faluból, mint aki csak egy könnyed sétára indul a hegyekbe. Amikor azonban már látótávolságon kívül ért, futni kezdett az erdő felé. Ha időben el akarta csípni a férfit, igencsak sietnie kellett.

Mert, habár azóta nem mutatkozott előtte, de egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megleshesse.

Amikor az ismerős ösvény közelébe ért, azt furcsán csendesnek találta. Mindenfelé szétnézett, de sehol sem találta a férfit. Tudta, hogy még időben érkezett, de kedvese mégsem volt itt. Már-már ijedten kezdett a házuk felé szaladni. Furcsán kellemetlen előérzete volt.

Távolról kellemes, nevetgélő hangokat hallott meg. Érezte, hogy a házból a boldogság kellemes érzése árad. Tündérléte miatt képes volt megérezni a szomorúságot vagy boldogságot, úgy, mint mi a hideget vagy meleget.

Amikor közelebb ért, egy építményt pillantott meg a kerítés mentén, ahol kedvesének apja állt, és valamilyen húsokat pakolt a tűz fölé. Tőle kissé távolabb ült az idős hölgy abban a különös szerkezetben és egy fiatal lánnyal beszélgetett. Anwn még sohasem látta őt errefelé.

Amikor a lány feléje fordult, elmosolyodott szépségén. Kedves, egyszerű lány volt, olyan, mint a többiek a városban.

A férfi most lépett ki a házból. Valamiféle edényeket egyensúlyozott a karján, de igencsak bizonytalanul hozta őket, így a fiatal lány a segítségére sietett. A kerti asztalkára tették őket és ekkor kedvese hirtelen üldözni kezdte a lányt. Kacagva futkároztak az udvarban, úgy, mint Anwn falujában a gyermekek. A tündérlány mosolyogva figyelte őket, és azt kívánta, bár ott lehetne velük. De várni akart addig, amíg a férfi egyedül lesz.

A menekülő lány hirtelen megbotlott a cipőjében és elesett. A férfi azonnal odament hozzá és a karját nyújtotta feléje. De ismét megtréfálta őt, és ahelyett, hogy felsegítette volna, villámgyorsan a karjaiba emelte és megcsókolta.

Anwn úgy érezte, hogy megállt a szívverése. A szája elé kapta a kezét és rémülten nézett a mellkasára.

A férfi kezében pihegő lány viszont meglepetten bámult a kezére. Meglepetten mondott valamit a férfinak, majd ismét összeölelkeztek.

A tündérek nem csak képességeikben érzékenyebbek az embernél. Úgy tartja a mondás, hogy ha elviselhetetlen fájdalom éri őket, meghalnak. De nem úgy múlnak el, mint az ember, a föld alá temetve testüket az örökkévalóságra, hanem gyönyörűséges fákká változnak. Innen az a sok szépséges, titokzatos, régi erdő. A tündérek még halálukban is gyönyörűek maradnak.

Anwn érezte, hogy különös érzés árad szét testében, aztán szinte hallotta, ahogyan megáll a szívdobogása.

A férfire nézett és szemében mélységes fájdalom tükröződött. Mivel végtelenül tiszta lény volt, nem érzett haragot, vagy dühöt, csak a kín hatalmas, jeges szilánkját.

Tündérkéi rémülten repkedtek körülötte és próbálták minél több gyógyító erejű, fényesen csillogó virágporral behinteni szeretett gazdájukat, de az sajnos nem olyan seb volt, amit így be lehetett volna gyógyítani.

A házban ekkor valami zaj hallatszott, mire a lakók mind felkapták a fejüket és besiettek.

Anwn úgy érezte fuldoklik. Előre nyújtotta a kezét és elindult a ház felé. Kétségbeesetten próbált volna feléjük kiáltani, hogy a férfi legalább utoljára ránézzen, de hangján egy hang sem jött ki.

Érezte, ahogyan teste átalakul. Lábai elvesztették kecsességüket, megvastagodtak és kemény kéregréteg rakódott a felszínükre. Felsőtestében a fájdalom elviselhetetlen magasságokba csapott. Ágak szakadtak ki karjából és az ég felé törtek. Gyönyörűségesen csillogó haja zöld színre váltott és levelek fejlődtek ki belőlük.

Aztán már nem tudott tovább menni, mert talpából vaskos gyökerek fúródtak a földbe és mélyen megkapaszkodtak bennük. Teste megmerevedett és nem tudott többé mozdulni. A kis rajz kihullt a kezéből és a fűre hullott. Lombkoronájában bimbók fejlődtek, majd édeskés illattal vonva be a fát, kipattantak és megcsillantak a lemenő nap utolsó sugaraiban.

Végül elvesztette a látását és minden emberhez hasonló érzékét. Immáron teljesen a természet részévé vált. Új testvérei lettek. A rohanó szél volt fivére, a jóságosan melengető nap a húga, az elérhetetlen hold pedig a titokzatos imádója.

Habár tudta, hogy mi történik körülötte, mégsem tudott szólni a kertbe időközben visszatért embereknek, hogy ő az, a kicsi Anwn, és szeretne mutatni valamit a kedvesének, mert az emberek nem értették a természet szavát.

Napok teltek el így. Aztán egyik nap a férfi és a menyasszonya kijöttek a kertbe. Az erdő felé kezdtek sétálni, pont Anwn irányába.

Úgy tűnt, pontosan feléje tartanak. Megálltak az árnyékában, és kézen fogva felnéztek a virágaira.

- Milyen különös ez a kis szomorúfűz. – mondta csodálkozva a lány. – Olyan, mintha liliomok nőnének rajta.

Anwn ágaihoz nyúlt leszakított róla egyet és a hajába tűzte. A kis fa egy villanásnyi fájdalmat érzett, de még így sem bánta, amit a lány tett.

A férfi viszont ekkor észrevett valamit a földön. Lehajolt érte és felemelte. Széthajtogatta a meggyűrődött pergament és elmosolyodott.

- Nagyon szép, kedvesem. Köszönöm. Azt hiszem mind közül talán ez a legszebb.

A rajzon két liliom volt egymásba fonódva. Pontosan olyanok, mint amilyet a férfi kapott az édesanyjától azon a napon, amikor hazaérkezett és egy olyan, mint amilyet Anwntól ajándékozott neki.

- Tessék? – kérdezte mosolyogva a menyasszony. – Ezt nekem mondtad?

- Kinek másnak, kicsi Lollim? Látsz itt még rajtunk kívül valakit? – értetlenkedett a férfi.

- Nem, de… ezt nem én rajzoltam. – rázta a fejét a lány.

- Ugyan, ne szerénykedj! – somolygott a férfi és elkapta a derekát.

- Komolyan mondom, John! – erősködött a lány. – Már hónapok óta nem rajzoltam!

John megállt egy pillanatra.

- Valóban? Hát ez elég különös… Vajon ki tette ide? – törte a fejét homlokráncolva.

- Ugyan, John, biztosan valaki itt hagyta! Gyere, menjünk inkább be, kezd hűvös lenni.

A férfi még pár pillanatig fürkészte a környéket, de aztán engedett a menyasszonyának, és lassan besétáltak a házba.

Újabb hetek teltek el, mire eljött a férfi távozásának a napja. Már csak egy év maradt hátra a szolgálatából, de most mégis hosszú útra készült.

A kocsi már kint várta a ház előtt, de ő indulás előtt még hátrament, hogy elbúcsúzzon az erdőtől, a tájtól, és a különös kis szomorúfűztől.

Mellé sétált és végigsimított törzsén.

- Milyen furcsa kis szerzet vagy te… - motyogta. – Még sosem láttalak, de mégis olyan érzésem van, mintha már réges-régóta ismernélek.

Ám elmélkedéseit egy éles dudálás szakította meg.

- Megyek már! – kiáltotta. Aztán a kis fára nézett megint. – Hát akkor Isten veled. – utoljára rámosolygott, aztán megfordult és elsétált a határozott lépéseivel, meg azzal a különös, őszinte tekintetével.

A kis Anwn viszont mégis boldog volt. Örökké hordozta magában azt az érintést és azt a szépséges tekintetet. Ahogy figyelte a távolodó alakot, törzsén mézgacseppek futottak le. Ha ember lett volna, ezek talán könnycseppek lettek volna.

2011-07-03

E.L.