Az ezüstkatona

Csikorgott.

Megállt.

Egy utolsót villant a fény az órakerekeken, aztán örökre elnémult.

És rám zárta elvarázsolt kastélyának börtönét.

Az idő szerkezete elromlott és az arcomra fagyasztotta az utolsó boldogság narancs mosolyát. Körülöttem élet virágzik, de nekem az örökkévalóságig kell viselnem ezt a jeges maszkot.

Valahol mélyen legbelül még lélegzem. A lelkem néhány törött darabkája még mindig vágyik rá, hogy valaki felemelje a száraz sivatagi homokból és behintse aranyporral, kristályvízzel.

De tudom, hogy már semmi sem vagyok, csupán egy elkopott bádogszobor. Ezer sebből csordogál fanyar vérem, és pokoli átkom, hogy minden, mit te ebből látsz, csak alabástrom-mosolyom ragyogása.

Mert ki vagy te? Egy aprócska ezüstkatona a háború tüzes forgatagában, és mégis te vagy lobbanásnyi életem varázsszikrája. Apró harcos a létben, mégis kíváncsian állsz élces színem előtt, mit sem tudva a veszélyről.

Egy én szörny vagyok, egy gyilkos. Nem akarom a lelkedet, mégis felfalom szépséges kapkodásomban egy jó szó és ölelés után. Mert az én vérző szívem képtelen téged úgy szeretni, ahogyan a virág a lelkedben nyújtózna felém. Az én virágom elszáradt, elhamvadt már és képtelen élni többé.

Hiába kérlek, hogy fuss messze, amíg nem törtem szét ezernyi apró darabkára a törékeny liliomot benned, te itt maradsz és csodálsz engem. Ezt különleges rab madarat, aki szállni képtelen a sors sötét bádogkalitkájából.

Pedig futnod kell, mert nem akarlak megsebezni.

2012. február-március