A kastély hercegnője

William arra ébredt, hogy valaki gyengéden simogatja az arcát.

- Ébresztő, álomszuszék! Kezdődik a nap!

- Nem bírok felkelni még, csak egy szemhunyásnyit kegyelmezz még, Elena! – fordult a másik oldalára William.

- Nem, nem. Nekünk korán kezdődik a nap, csak Mr. Borzalmas aludhat itt sokáig. Na, gyere csak, kelj fel, mert megtalál Alfred és akkor aztán lesz nemulass! – megcsiklandozta William oldalát, aki egy aprócskát sikkantott, ami Elenának csak olaj volt a tűzre és rövidesen valóságos csata alakult ki közöttük. Kiszaladtak egészen a fagyos udvarra. William kacagott a felkelő nap sugaraiban és igen, Elena is kacagott, bármilyen nyomorúságos is volt az élet.

Szaladtak körbe-körbe a nagy udvaron, futottak mezítlábasan a havon, semmivel sem törődve és kacagtak; angyali csengő. Elena utolérte a kiskölyköt, felkapta, körbepördültek a nagyvilág körül.

- Látod, milyen furcsa is a mindenség, William! Lehetsz a legnagyobb gyászban is, mégis felcsillan néha egy aprócska kis napsugár.

William már alig bírta felemelni a hatalmas falapon szunnyadó kenyereket. Azt gondolta, biztosan óriásoknak tálalják ezeket a kenyereket; egy ember nem eszik ekkorát. Éhes volt, korgott a gyomra szüntelen, de egy csillogó süteményt sem mert elcsenni. Túl frissen élt még benne a tegnap.

Ma más gyermekek dolgoztak itt, nem értette, hogy lehet, hogy mindenki máshová ment, de neki nem szólt senki. Megkérdezni viszont mégsem merte.

A következő falapon egy torta volt. Gyönyörűséges, ilyet még életében nem látott. A különböző kirakatokban sok díszes süteményt látott már, de ehhez foghatót még soha. Fehér színű volt, háromemeletes és egy kastélyt formázott. A tetejére ezüstport hintettek, hogy valósággal szórta a fényt a halovány fáklyafényben. Ezer tornya volt, sőt millió, mindegyikben sok-sok szoba, és a legmagasabbikban ült a király és királyné. A legkinyúlóbb tornyának teraszán támaszkodott a korláton a királylány. A távolba nézett szép szemével, nézte-kémlelte a messzeséget, várta a hősét, mikor jön el. William olyan óvatosan csúsztatta be a kemence szélére, ahogy csak bírta.

Ez tényleg varázslat volt. Azt mondták neki épp csak egy percig hagyja bent, mert összeesik. Kivette gyorsan, feltette a nagy asztalra, bámulta, és bámulta. Nem bírt elszakadni ettől a csodától. Egészen addig figyelte, amíg érte nem jött egy jól öltözött pincér és kisuhant vele a magas ajtón. William szomorú volt, hogy elvitték. Nem akarta megenni, egyszerűen csak szerette volna érezni az illatát és a szépséges örökkévalóságig nézni ezt a palotát. Visszafordult a tálcás asztalhoz, de ott már egy kislány sürgölődött. Egy sámlin állt, és az asztalt sikálta – ahol épp üres volt –, de alig érte át az asztallapot. Kinyújtózott, nyögve letörölte a végét és visszacsúszott. Ahogy hirtelen visszaérkezett, a jobb könyökével meglökött egy tálcát, ami leesett az asztalról.

William villámként ugrott utána. Szerencsére csak két kenyér volt rajta és egyik sem esett le. Feltette az asztalra.

A kislány csillogó szemekkel bámult a fiúra, de hirtelen elpirult és motyogva elszaladt.

William értetlen arccal nézett utána. A Táncoló Elefánt Vándorcirkusz egyre jobban homályba burkolódzott előtte. Nem értette ezeket az embereket. De nem, ne nevesd ki. Sosem voltak szülei, de még barátai sem. Alig beszélt valakivel. Egész életében csak egy csillogó kis szemecske volt, aki érthetetlenül kémlelte a körülötte sürgő-forgó világot.

Dél körül nagyon-nagyon elfáradt. Szegény gyermek már állva is elaludt volna, ha nem jönnek újabb és újabb tálcák. Azon törte a fejét, hogy vajon ki eszi meg ezt a temérdek süteményt. Úgy képzelte, az a rettentő óriás. Biztosan ő ül a legnagyobb sátorban, eszik, és eszik, az emberek pedig csak őt szolgálják. Talán Alfredék sem gonoszak. Az óriást meg kell etetniük, különben kitör a sátorból, ráront a városra, sorra felfalja az embereket, még Angela nővért, és a nagy bajszú cukorárust is.

Egyszer csak apró talpak közeledő topogását hallotta meg, felemelte a fejét és az ajtóra nézett. A csepp kislány alakja jelent meg a sötétben. Most vette csak észre, hogy mennyire vékonyka volt ő is. Kis ruhája koszosan, szakadtan lógott rajta. Szőke haja rakoncátlanul ugrándozott lesoványodott arcocskája körül, de szemében smaragdok kincse csillogott és mosolygott a cirkuszra, mintha semmi rossz nem számítana.

Nem szólt semmit, csak mosolygott.

William sem szólt semmit, csak visszamosolygott.

A kislány belépett az ajtón.

- Mi a neved, kisfiú?

- William. És a tied, kislány?

- Gisette. Mióta vagy itt, William?

- Tegnap jött egy magas bácsi, belém égette a gyűrűjének a lenyomatát, és aztán bezárt ide. – megmutatta a kislánynak a sebet. A gyűrűnyomat egy tekergő kígyót formázott.

- Ilyenem nekem is van. - Gisette felemelte az ócska pólóját és megmutatta a heget a hasán. Tényleg ijesztően sovány volt. – Te is árva vagy?

- Igen. – mondta William – Te mikor jöttél?

- Én már nagyon régóta itt vagyok. Régen édesanyám családjánál laktam, de egy nap meglátogatott minket Mr. Snake, és azt mondták nekem, hogy holnaptól Mr. Snake lesz az apám. Azóta itt vagyok. De ez már nagyon régen volt.

- Ki az a Mr. Snake?

- Az a magas bácsi, aki megbélyegzett.

- Megbélyegzett? Hát az meg mit jelent?

- Jaj, de csacska vagy, William! Most már a Táncoló Elefánt Vándorcirkusz tulajdona vagy! Nem mehetsz el innen, de ha mégis megszöksz, akkor visszahoznak, mert rajtad van a bélyeg!

William most nagyon megrémült. Elpityeredett és a mocskos kis ujjacskáival törölgette az arcát.

- Ne sírdogálj, William! – suttogta fojtott hangon a lány - Egy fiú nem sírdogál! – motyogta őszinte csodálkozással.

William ezt megint nem értette. Még a könnyei is megtorpantak e furcsa mondat hallatán.

- Egy fiú miért nem sír?

- Mert nem illik.

- Mi az, hogy nem illik?

- Nem szabad.

- Miért nem szabad?

- Azt én sem tudom, de a felnőttek mindig ezt mondják.

- De hát a felnőttek bolondok! – nevette el magát őszinte értetlenséggel William.

A kislány elhallgatott, William szemébe nézett és elkacagta magát. Égi csengettyű.

- De furcsa vagy William! – a fiú maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de örült ennek. Együtt nevetett a lánnyal, mintha csak egy közös titkon nevetnének.

- Te meg keresel itt Gisette! Mit képzelsz?! – a gyerekek rémülten fordultak Alfred felé. – William, azonnal munkára, mihaszna! Te meg mit ácsorogsz itt, korcskölök?! Munkára azonnal, mind a ketten! – recsegte a múmia.

Gisette rémülten próbált kimenekülni a szobából, de nem úszta meg. Alfred kitette elé a lábát, a kislány hasra esett, a vén gonosz lehajolt, belemarkolt a hajába és kitépett egy csomót. A kislány sikított, de senki nem rohant megmenteni. Elengedte a vasmarok, felpattant és elszaladt.

Alfred William felé fordult. És ekkor a gyermek olyan verést kapott, amit soha életében nem felejtett el.

Csata és háború

Este volt már, és William megint Angelához bújva szuszogott a kemény földön. Angela hosszan gondolkodott ezen a kisfiún. A legelső pillantásnál megszerette; valahogy nem olyan volt, mint a többi gyerek. Mintha mindig az álmok földjén járt volna.

Az álmok földjének kis hercege.

Féltette, hogy mi lesz vele, attól tartott, nem bírja ki talán egy évig sem. Nagyon kellemetlen volt arra gondolnia, hogy mi lesz, ha a kiskölyök itt hagyja. Elég volt ez a két nap, hogy megszeresse, de hogy elfelejtse?

Zizegést hallott kintről. Felkelt, az ajtóhoz lopakodott és kisandított a faajtó résén. Egy kislány állt az ajtóban, talpig rongyos, gyönyörű kis teremtés.

- Ki vagy te? – susogta a résen át.

- Gisette vagyok! Williammel szeretnék beszélni, láttam, hogy ide ment be! Csak könyörgök, nehogy eláruld Alfrednek, mert akkor megöl engem!

Elena elmosolyodott. Milyen aranyos kislányka.

- Itt vagy még? – suttogta rémülten Gisette.

- Persze, igen. Nézz körül, hogy nem jár-e itt valaki és ha nem, akkor kinyitom az ajtót.

Gisette körülnézett.

- Nincs itt senki. Megvártam, amíg Mr. Snake és Alfred is elalszik, és csak azután jöttem ide. Vigyáztam, hogy ne lásson meg senki!

- Jól van. Akkor beengedlek. – óvatosan elhúzta a reteszt és résnyire kinyitotta az ajtót, hogy nehogy megnyikorduljon.

Gisette besurrant a résen.

- William már alszik? – suttogta csalódottan.

- Az előbb aludt el, még felkelthetjük. – gyengéden megrázta a fiúcska vállát – William…

Nagyon lassan nyitotta ki a szemét, mélységes messzeségből jött vissza. Talán Álomföldről álmodott.

- Jaj, reggel van… - motyogta

- Dehogy is William! Csak épp látogatód érkezett.

William csodálkozva ült fel. – Nekem?

- Ha nem hiszed, nézz csak ide! – és Gisettere mutatott.

- Gisette! Azt hittem az a vén múmia bebörtönzött!

- Bebörtönzött? Engem? Ugyan miért?

- Te vagy a szépséges hercegnő Gisette! Amikor az árvaházban voltam, Angela nővér mesélt nekem egy történetet egy elrabolt hercegkisasszonyról! A herceg utána ment, és megküzdött minden gonosszal, és megmentette a királylányt! Rájöttem, te vagy a királylány, Gisette a jó tündér, Alfred és Mr. Snake pedig gonosz varázslók!

- És ki a herceg?

- Én!

Gisette és Elena elnevették magukat. Ám ez nem kinevetés volt. Az ő világukban nem lélegzett az aranyszín remény, sem a szép mesék kedves világa, ezért volt nekik annyira igéző ez a varázslat. Mi az első mese, ami elvarázsolt téged? Hát olyan volt nekik William… Ez a lelkes kisfiú, a maga kis világában egy kis tündér volt ebben a borzasztó életben.

Abban a pillanatban valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

- Miféle találka van itt? Azonnal kinyitni! – Mr. Snake érces hangja törte össze ezt a kis képet.

- Gyorsan bújjatok el, gyerekek! - Elena rémülten az ajtóhoz ugrott és kinyitotta – Hiszen csak én vagyok itt. – de hangja túlságosan erőtlenül remegett ezzel az óriással szemben

Mr. Snake válaszra sem méltatta. Berontott a szobába és elkapta Gisette lábát, aki az aprócska asztal alá kuporodott.

- Szóval itt bujkálsz! Most megállj, sunyi kölök, megöllek! – ezzel kihajította a lánykát az ajtón. A kis test olyan könnyedén szállt ki a sötétbe, mintha tollpárna lett volna.

Hirtelen Williamre nézett, aki azt hitte, hogy az igazgató nem tudja, hogy ott van a polcok mögött.

Tényleg varázsló! – gondolta.

Odaugrott a fiúhoz, és megütötte. William a földre esett, feje a földhöz koccant. Keserű ízt érzett a szájában. A férfi elélépett, csak két óriás csizma. Fényesen fekete. Sátáni röhej csapott fel a levegőben.

- Nem menekülhetsz, most megöllek, eltaposlak, mint egy bogarat. A cirkusz kellett neked, mint az összes ostobának, hát itt van, itt a cirkusz! – és lendítette a lábát, de valami hirtelen elsodorta.

- Fuss, William, fuss! - kiáltotta Elena.

Maga sem tudta hirtelen, hogy miért tette. Ösztönösen védelmezte a fiút.

William nem mozdult. A férfi a nő fölé kerekedett és megütötte. Elena arcát elborította a vér, de nem engedte el a borzalmas kéz testvérét.

- Fuss már, mire vársz! – a fiú hirtelen felriadt az álomból és rohanni kezdett. A keselyű már majdnem rárontott, de Elena a csodával határos módon visszatartotta.

William megtorpant és visszafordult az ajtóból:

- Elena, visszajövök, ígérem! – és elnyelte az éj.

Elena arcán véres könnycseppek futottak le.

William kirohant és már épp elhagyta volna ezt a borzalmas helyet, a cirkuszt, amikor meglátta Mr. Snake faházát. Egy különös érzés kerítette hatalmába, szinte vonzotta az a hely. A gonosz varázsló tanyája. Körbenézett és besurrant a házikóba.

Bent minden furcsán melegnek tűnt, mintha egy jó ember lett volna a házikó gazdája. A fiú körülnézett. Középen egy terebélyes cseresznyefa íróasztal ásítozott, mögötte egy méretben hozzá illő karosszék, kissé távolabb kályhácska, könyvespolc, farkasbőr a falon.

Tekintete visszavándorolt az íróasztal tetejére. Egy vaskos könyv és egy furcsa tárgy állt rajta. Ahogy közelebb ment, meglátta, hogy micsoda. Az árvaházban látott még ilyet, Angela nővér azt mondta, hogy a neve homokóra. Hát ebben a homokórában ezüstpor volt.

Williamet annyira megigézte, hogy muszáj volt megnéznie. Az asztalhoz ment és leemelte. Megrázta és nézte, ahogy a felkavarodtak, majd visszahulltak az ezüst-homokszemek. Újra és újra eljátszotta. Felbátorodott és egy hirtelen kézmozdulattal ismét felfordította és lecsapta az asztallapra. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy semmi sem történt.

Ebben a pillanatban lépteket hallott. Ez visszarántotta a jelenbe. Körülnézett, hogy hová bújhatna. Bekuporodott a hatalmas íróasztal alá.

Mr. Snake bejött, bevágta maga mögött az ajtót. Berántotta a reteszt, ledobta a kabátját, és az íróasztalhoz lépett.

William szíve a torkában dübörgött.

De az igazgató semmit sem vett észre, leült az íróasztalhoz, és a lábai

a lábai egyenesen átmentek Williamen. William magára nézett és látta, hogy ő mostantól nem lesz többé. Hogy seszínű. Szürke. És egyre eggyé válik a léggel. Kipattant az íróasztal alól, kiáltott, teli torokból, de a hangja néma lett. Érezte, hogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől, de maga sem hallotta a hangját.

Mr. Snake is csak ült az asztalnál és a könyvébe temetkezett.

Egyre furcsább érzés kerítette a hatalmába. Úgy érezte, semmi sem számít, és nem is baj, ha eltűnik, hiszen senkinek sem fog hiányozni, és egyébként mit számít az? Vagyis…, mi mit számít? Nem tudom, hiszen már úgyis mindegy.

Ám ebben a pillanatban Mr. Snake egyenesen rámeredt és arca egy ijesztő szörnyarccá változott. Williamet hatalmába kerítette a jeges rémület.

Az lassan elvigyorodott, és közben végig Williamet nézte. A fiú igézetten bámulta, nem bírta levenni róla a szemét. Még a lélegzete is elállt a félelemtől. Érezte, hogy most meglátták. Attól félt, már nincs menekvés és elérte őt Angela nővér mesekönyveiből a Gonosz, a halál, aki elől nincsen menekvés.

De ebben a pillanatban eszébe jutott Gisette és Elena. És az álmai. Érezte, hogy a szívében lüktetni kezd valami. Erő töltötte fel, a feje búbjától egészen a lábujjáig. Eszébe jutottak Angela nővér szavai: „Ha elhiszed, tényleg lehetséges. Csak higgy benne tiszta szívedből, és ne engedd, hogy a kétely beférkőzzön a szívedbe.” Úgy érezte, most bármire képes lenne.

És ekkor William végleg köddé vált.

1995. december 12.

Tegnap nem sokkal éjfél előtt megszületett a fiunk! Ó, Istenem úgy örülök, annyira boldogok vagyunk! Az örömtől nem is tudok szinte írni, annyira remeg a kezem. Annyit írok csak, egészséges, jó súllyal született, és Istenkém, olyan gyönyörű! A mi drága kis Peterünk…

Nem sokkal később, amikor megláttam a hintán, a gondolat nem hagyott nyugodni, és leírtam ezt, a fiú, Peter vagy William, ahogy tetszik, eltűnt. Úgy gondolom, visszament, hogy megharcoljon. Elenáért, Gisetteért, a toronyért. Hogy a reményt valósággá varázsolja.

Azért, hogy jó ember legyen. Sosem jött vissza, így nem tudom meghalt-e, vagy sikerrel járt-e. Én úgy hiszem, elérte célját és jó király lett belőle, az elesettek védelmezője. Ott ül a trónon Gisettevel, Elenát családjával együtt felhozatta a várba és ott éltek boldogan, amíg meg nem haltak.

És ha nem hinnéd, hát azt mondom, járj utána.

E. L. Voralberg