Sokszor a pokolba kívántam a gimnáziumi magyartanáromat. Egy nagyon mélyről fakadó büszkeség - szinte már hetykeség - volt benne, ami igen erőteljes önfejűséggel párosult. Nem szerettem, amikor nem hallgatta meg a véleményemet dolgokról.
Ám azt meg kell hagyni, különleges ember volt. Igazából örülük, hogy ő volt az, aki életem mesterségébe bevezetett engem (mert van itt olyan valaki, aki vitatná azt a tényt, hogy ahhoz, hogy valaki igazán jól tudjon írni szépirodalmat, nagyon biztos háttértudásának kell lennie az irodalmi kánonból).

Nagyon szerettem, amikor nem csak a konkrét anyagot adta le, hanem személyes kommentárokat fűzött az egyes művekhez. Ilyenkor mindig felkaptam a fejem, mert ezek a tapasztalatai elgondolkoztattak engem.

Ugyan ez történt ennél a versnél is. Ez a mű egy hitetlen ember fohásza egy olyan istenhez, aki számára nem létezik. És mégis, ez az ember, aki egy teljesen más, egy sokkal racionálisabb világban él, megköszöni ennek a különös, érthetetlen, felsőbbrendű lénynek, azt, ő, a kicsi, a jelentéktelen, a bűnös élhetet tés átélhetett.

Véleményem szerint  a világon az egyik legszebb szó a "köszönöm". Aki úgy tud megköszönni dolgokat, mint Ady Endre teszi ebben a versben, az legyőzhetetlenné válik. Nem sebezhetetlenné, nem hallhatatlanná, de legyőzhetetlenné. Olyasmi ez, mint "az embert megölheted, de az eszmét nem".

A tanárom azt mondta, hogy ez a világtörténelem egyik legszebb verse. Kétségtelenül egyetértek ezzel a kijelentéssel. És amiatt a tény miatt pedig csodálom őt, hogy elsírta magát, amikor felolvasta nekünk. Aki egy ilyen verset képes átérezni, az jó ember. És ez az, ami számít.

Íme, az alkotás:
 

"Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm."