A zöld szalag

Amikor hazaértünk, Nick természetesen a hűtőhöz ment és kivette belőle a szokásos délutáni sörét, és lehuppant a tévé előtt lévő kopottas kanapéra.

Én a konyhába mentem, és hozzáláttam, hogy megcsináljam az ebédet. Miközben hámoztam a krumplit, folyamatosan Peterson szavai jártak az eszemben. Aztán azon gondolkodtam, vajon hogyan tudhatnék valami információt kisajtolni Nickből. Azt természetesen tudtam, hogy a nyomozás állásáról nem árulhat el bizalmas információkat, de nekem szándékomban állt valamit megtudni az ügyről.

- Nick, amúgy szerinted Peterson nem megszállott egy kicsit azzal a gyilkossal kapcsolatban? – nem kellett kiabálnom, mert Nick kábé három méterre ült tőlem, és nézte a meccs ismétlését.

- Hogy ki, Peterson? Nem hinném. Szerencséd, hogy csak ritkán látod, mert ha hallanád a növényeiről beszélni, na akkor mondanád, hogy megszállott.

- Jó, de akkor miért foglalkozik ezzel az esettel ennyire? – erőltettem tovább a témát

- Csak érdekli, ennyi az egész.

- De ő patológus!

Nick valószínűleg megelégelte, hogy a kommentár hangja helyett az én kíváncsiskodásomra kell figyelnie, így felém fordult, és megszólalt:

- És téged miért érdekel ennyire?

- Nem tudom. – feleltem őszintén, miközben kivettem egy kuktát az egyik konyhaszekrényből, hogy feltegyem főni a krumplit – Egyszerűen csak érdekel. Te is ezen az ügyön dolgozol?

Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésünkben, aztán válaszolt.

- Igen, de többet nem mondok. – és hogy kifejezze tüntetését, visszafordult a tévé elé, és felhangosította

- És ötletetek sincs róla, hogy milyen lehet a gyilkos? – mondtam felemelve a hangomat

- Megan, feleslegesen töröd magad. – kiáltott vissza

Elmosolyodtam.

- De még azt sem, hogy férfi vagy nő-e? – kiáltottam, hogy már majdnem kitört belőlem a nevetés.

Imádtam húzni a bátyámat.

Pillanatnyi csönd.

- Megan, inkább főzd a krumplit!

De ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

- Még nem végeztem veled, Nick! – kiáltottam nevetve, és az ajtó felé indultam – Megnézem, ki az, addig figyelj a kuktára!

Beletöröltem a kezem a kötényembe, és kinyitottam az ajtót. Senki sem állt ott. Körbenéztem, de sehol sem láttam senkit. Csak a szél susogását hallottam a sejtelmes kora őszi délutánon, ahogyan eljátszadozik a fák leveleivel, és egymáshoz ütögeti őket, mert tudta, hogy úgy sem tudnak visszavágni neki.

Pár másodpercig tanácstalanul álltam ott, aztán visszafordultam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Ki volt az? – hallottam Nick kiáltását

- Nem tudom, mire kinyitottam, már senki sem volt az ajtóban. Biztos a gyerekek szórakoznak.

Visszamentem a konyhába, és a legnagyobb meglepetésemre Nicket a tűzhely mellett találtam.

- Te… nem nézed a meccset?

- Azt mondtad, hogy figyeljek addig rá, amíg te megnézed, ki az.

- Igen, de… - nem tudtam befejezni a mondatot

- De mi?

- Hát… tőled akár fel is robbanhat a konyha, még akkor sem mozdulsz el a Red Sox mellől.

Nick csak somolygott, de nem szólt semmit.

- Te valamit titkolsz! Ki vele, mi az? Gyerünk!

- Én? – nézett rám olyan ártatlan szemekkel, mint egy kiskutya – Előled? Ugyan!

- Jaj, Nick! – intettem le vigyorogva – Inkább nézd a meccset!

Egy pillanatig habozott, aztán végül elindult a nappali felé. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet vele. Mi volt abban a sörben?

Épp, hogy megcsináltam a zöldséget, megcsörrent a mobilom.

- Nem veszed fel? – kérdezte Nick

- Zöldséges a kezem. Majd visszahív. – feleltem

- Megan, én… a helyedben felvenném.

- Tessék? – tettem le a kezemből a kést, és bementem a nappaliba – Mi van veled, Nick?

- Semmi! – vágta rá azonnal – Én csak… szeretném, ha egy kicsit pihennél.

- Pihennék? De hiszen tudod, hogy szeretek főzni.

- Igen, de… - ekkor valami hatalmas robajjal eldőlt az emelten, vagy legalábbis olyan hangot adott.

Nickkel egyszerre kaptuk fel a fejünket.

- Mi a fene ez? – kérdeztem tőle suttogva – Nick, te csináltad ezt?

Nick rémült szemekkel nemet intett, ami igazán nem rá vallott, nyomozó létére.

- Tudom, hogy feleslegesen próbálnálak visszatartani, úgyhogy gyere, de csak a hátam mögött, oké? – mondta, miközben elővette a pisztolyát

Némán bólintottam, mire macskaként lopakodva megindultunk az emelet felé. Lépcsőfokról-lépcsőfokra kúsztunk felfelé, minden neszre meglapulva. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy űzött vad a saját házamban.

- A szobád felől jött! – suttogta Nick, amikor felértünk, én pedig bólintottam. Elhelyezkedtünk a csukott ajtó két oldalán, rám bólintott, mire hirtelen berúgtam az ajtót, és villámgyorsan hátrahúzódtam, ő pedig egy macska gyorsaságával a szobába nyomult.

Egy kínzó pillanatig semmi sem hallatszott, aztán Nick megszólalt:

- Megan, gyere ide, ezt látnod kell…

- Mi az Nick? – kérdeztem ijedt-kíváncsisággal a hangomban, de mozdulatlanul

- Nem tudom elmondani, látnod kell!

Erre óvatosan elindultam a szobám felé, mintha bármelyik pillanatban kironthatna belőle egy vértől mocskos üvöltő szörnyeteg. Megpillantottam Nicket, aki háttal állt nekem, és az íróasztalomon nézett valamit, amit nem láthattam tőle.

- Mi az Nick? Mi van ott? – kérdeztem növekedő félelemmel a hangomban

Nick nem válaszolt. Már nem mertem közelebb menni.

A következő pillanatban ellépett az asztal mellől, ahol semmi sem volt. Azaz, minden úgy volt, ahogyan hagytam.

- Mi ez, Nick? Ugye nem…

- Meglepetés! – hangzott fel a kiáltás a hátam mögül, mire én majd’ kiugrottam a bőrömből, úgy megrémültem. Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül, és megpillantottam a nyitott ajtó rejtekében álló Lanát, Samet és Willt. Aztán Lana kezében lévő tortára tévedt a szemem.

- De nincs is szülinapom. – feleltem az első meglepetés erejéből

Egy pillanatnyi csend állt be, aztán mindannyiukból kitört a nevetés. Erre eszméltem fel igazán.

- Úr Isten, a frászt hoztátok rám! – kiáltottam fel megkönnyebbülve, de még mindig kétezer körüli pulzussal.

Aztán hirtelen belém vágott a felismerés.

- Nick! – fordultam hirtelen a bátyám felé

- Igen, Megan?

- Te…

- Én?

- Te csináltad ezt! Te végig tudtad ezt!

Nick felöltötte azt az említett csibészesen ellenállhatatlan mosolyát:

- Igazából a szobába betörős rész teljesen spontán jött… - mondta miközben eltette a fegyverét

- És még büszke is vagy rá!

- Megan, egy köszönöm is megteszi. – vigyorgott rám, és kiment a szobából. Miközben becsukta az ajtót, eszébe jutott valami:

- Aztán a tortából nekem is hagyjatok! – aztán elhagyta a színhelyet. Igazából jobb volt, mert úgy éreztem, ha még egy percig itt marad, biztosan kikaparom a szemét.

De ezzel nem mindenki volt így: Lana mélyet sóhajtva nézte az ajtót, ahol Nick az imént eltűnt. Lana már évek óta reménytelenül rajongott Nickért, mint oly sok más lány. Őszinte sajnálattal néztem rá, mert habár sosem árultam volna el neki az igazat, de nem tudnám elképzelni, hogy Nick valaha egy nőnemű lénnyel pár hétnél hosszabb időtartamig meg bírjon maradni abban az értelemben. És az igazat megvallva, nem hiszem, hogy Nick egyáltalán észrevette volna valaha Lanát.

De én még valószínűleg mindig gyilkos tekintettel nézhettem utána, hiszen Will közelebb lépett, és így szólt:

- Megan, nyugi! Inkább örülnöd kellene, amiért így törődik veled. Nem sok testvér ilyen… - és valóban. Will testvére valóban ott tett keresztbe Willnek, ahol csak tudott. Will testvére tényleg egy kiállhatatlan alak volt.

Will barna szemeibe néztem, és elszállt a haragom nagy része. Végül is, egy ilyen cselekedet Nicktől tényleg felért egy Pál fordulattal.

De Lana kiszakított a gondolataimból, amikor elém lépett a tortával.

- Amúgy nem azért csináltuk. Csak gondoltuk jól jönne most egy kis figyelem. – nézett rám a legeslegjobb barátnőm mosolygós szemeivel, amiket már olyan rég óta ismertem.

Lana maga volt a megtestesült kedvesség és jóság egy emberi testbe zárva. Elvettem a tortát a kezéből, az asztalra tettem, és a karjaimba zártam.

- Jaj, Lana, ti olyan jók vagytok hozzám! – a szemem sarkából láttam, hogy Will épp lefényképezett minket, de nem törődtem vele.

- Szóra sem érdemes. – felelte a lány, és elővett egy kicsiny dobozt a kezéből, és a kezembe adta

- Istenem, Lana, nem tudtam, hogy máris… - suttogtam – azt hittem, mind a ketten ki akarjuk élvezni az életet előtte… - és a lány barna szemeibe néztem, akik napsugarakként mosolyogtak rám. Csend ült a szobára.

- Te érted, hogy ezek miről beszélnek? – törte meg a csendet Sam

Erre mind a ketten felnevettünk Lanával.

- Fogalmam sincs… - felelte Will, mire mi még jobban nevetni kezdtünk.

- Épp megkéri a kezemet, ti meg elrontjátok! – feleltem

Erre még értetlenebbül néztek ránk, de mi csak legyintettünk.

- Férfiak! – suttogta Lana mosolyogva

Kinyitottam a dobozt, amiben egy vékonyka lánc csillogott, rajta négy kis lógóval. Egy kis nap, egy fényképezőgép, egy focilabda és egy csillag. Lana, Will, Sam és én.

- Mondtam már, hogy imádlak titeket? – kérdeztem, még mindig a karkötőt nézve

- Azt hiszem, igen. – válaszolta mosolyogva Sam

- Tényleg nagyon kedvesek vagytok. – néztem fel rájuk – Nem is tudom, hogy köszönhetném meg.

- Például kezdhetnénk a csokis tortával. – javasolta Sam

- Persze, máris Sam, csak felhozom a kést. – mondtam mosolyogva

- Előbb egy fényképet, mylady! – kérte Will, és ellenkezést nem tűrően beállította a gépet, és az asztalra tette. Épp, hogy beálltunk, a gép máris kattant, és elvakított minket, de most kivételesen még én sem szólaltam meg, mert annyira szép pillanat volt.

Írj véleményt, kérlek! =)