A zöld szalag

A szobámban beszélgettünk, amikor valaki bekopogott az ajtón. Lecsusszantam az ablak mellett lévő függőágyról, és kinyitottam. Nick volt az:

- Valaki téged keres, Megan. Az ajtóban.

Kelletlenül leszaladtam a lépcsőn, az aprócska hallba, és kinyitottam az ajtót.

Azonban ott senki sem állt. A nap aranysárgán csillogott át a fák lomkoronái között, és csak a szél susogását lehetett hallani. Furcsa volt. Egyszerre valami édesen kellemes és valami borzongatóan titokzatos is lebegett a levegőben.

Tettem pár tanácstalan lépést, és körbenéztem, de sehol sem láttam egy lelket sem. Aztán megakadt a szemem egy kék folton a kapu előtt. Lassan közelebb mentem, amíg a romos kőkerítés mellett végre megláttam, hogy mi volt az a kicsi kék folt. Egy csokor nefelejcs volt az.

Újra körbenéztem, de csak a szél sejtelmes susogása játszott körülöttem. Kinyitottam a rozsdásodó kaput, és lehajoltam a csokorért. Felemeltem, és nem tudtam megállni, hogy ne szagoljam meg. Beleszagoltam, és valami szokatlan, édes illatot éreztem, amit azt hiszem, még sohasem éreztem.

Ebben a pillanatban belém vágott a felismerés. Tudtam, hogy ott van. Ott áll, és néz. Ott szenved, és rám vár.

Megfordultam, és ott állt előttem életem szerelme.

Felnéztem rá, és figyeltem, ahogyan a napsugarak az ő szemében is meg-megcsillannak. Mélybarna szemei nevetve vizsgálták arcom, amikor elmosolyodott. Közelebb léptem hozzá, de nem mertem hozzá érni. Olyan volt, mint egy jelenés. Féltem, ha megmozdulok, vagy lélegzetet veszek, köddé válik.

Felemeltem a kezemet, és vigyázva végighúztam az ujjaimat a bőre fölött; a homlokán, a barna haján, a gödröcskéin az arcán, a férfias arcélén, és végül az ajkain.

Némán, csillogó szemmel, néztem rá, és csodáltam őt, habár nem tudtam pontosan, hogy miért. Nem voltak emlékeim, csak érzéseim. Azt tudtam, hogy jó vele, és semmi más nem számított.

Néztem őt, és éreztem, hogy hamarosan el fog menni. Eltűnik megint, ahogyan jött, mint egy köddé foszló csoda, minden alkalommal elvarázsol, és ráébreszt a valóságra.

Hirtelen mélységes keserűséget és magányt éreztem a szívemben. Boldogságomból valami szomorú csillogó lett, és egy könnycseppként bucskázott le az arcomon.

Ő továbbra is mosolyogva figyelt engem, felemelte a kezét, és elkapta a mutatóujjával a lefelé eső könnycseppet. Az felcsillant egy pillanatra a napfényben, aztán ezernyi aprócska csillogó cseppecskévé pattant szét.

Te lassan fakulni kezdtél, hogy már megláttam a mögötted lévő veranda alakját a testeden keresztül. Könyörögve ráztam meg a fejem, de te mosolyogva bólintottál, és a virágokra mutattál.

Lenéztem rájuk, mert még mindig a kezemben tartottam a kis zöld szalaggal átkötött csokrocskát, és egy újabb könnycsepp hullott le szememből:

- Ne feletjs…

Felnéztem, mert még ki akartam mondani a szót, de csak a verandát láttam, és a szél sejtelmes szavát hallottam. Újra egyedül voltam.

Azt hiszem, három nagy dolog van, ami igazi könnyeket fakaszthat belőlünk. A szomorúság, a remény és a boldogság.

Kinyitottam a szemem a sötétben, és egy mély sóhajjal döbbentem rá, hogy megint csak álmodtam.

- Hiányzol… - suttogtam a szót immáron csak magamnak

Pár pillanatig még az álmon gondolkodva bámultam a feketeségbe, aztán lámpát gyújtottam és kikászálódtam az ágyból.

Amennyire halkan csak tudtam, lementem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Aztán csak ültem hosszú percekig az asztalnál, és bámultam magam elé. Tudtam, hogy valami komolyan nincsen rendben. De ezen már hónapokkal ezelőtt túljutottam. Ami a legjobban aggasztott, az egy egyre növekedő érzés volt; rájöttem, hogy bármennyire próbálok, nem tudok tőled szabadulni, Jake.

Egészen kisgyermekkorom óta kísért egy álom, amiben egy férfit látok, akit még soha életemben láttam. A nevét is tudom. Jake. Fogalmam sincs róla, hogy ki lehet ő. De minden álmomban őt látom. Talán álomszótárt kellene vennem, de azt hiszem a „Jake” címszó alatt elég keveset találnék.

Eleinte nem is vettem észre, hogy ugyan az a férfi, azt hittem, csak egy rémálom. Aztán borzalmasan megrémültem tőle, de már nem zavar.

Aztán, ahogyan alakult az életem, lassan megszerettem őt. Az életem részévé vált, akárcsak a fürdés, vagy az evés.

Aztán egy nap rádöbbentem, hogy már hiányzik nekem.

És most itt vagyok ebben a csapdában, és nem tudok menekülni.

Azt hiszem szerelmes lettem egy olyan illúzióba, ami nem létezik.

Észrevettem, hogy megittam a pohár vizet, ezért újratöltöttem, és felmentem a szobámba. De a lépcsőn felérve mégis meggondoltam magam. Nagyi szobája felé vettem az irányt.

A szobában még mindig Nagyi parfümje lengett, de olyan üresnek tűnt minden. Leültem a kockás ágytakarójára, és körbenéztem. A falakat képek borították, a mi képeink és pár másolat a kedvenc festményeiről. Megfordultam, és átültem az ágya elejére, oda, ahol az éjjeliszekrénye volt.

Kicsit félve megérintettem a holmijait; a szemüveget, a Bibliát, a képkeretet, ami egy hármunkról levő képet őrzött, és a nyakláncot, amit Nagyi mindig hordott, csak a kórházba menetelekor adott ide nekünk, hogy őrizzük meg, amíg hazatér.

De megakadt a szemem valamin. Az éjjeliszekrény piciny fiókja egy résnyire ki volt húzva, pedig én jártam itt legutóbb, hacsak nem alvajáró a bátyám, és úgy emlékeztem, én mindent csukva hagytam.

Ez a fiók Nagyi külön bejáratú helye volt, amibe még a halála után sem turkáltam volna bele, de mos mégis mágnesként vonzotta a kezemet. Kihúztam, de csalódottan szisszentem fel, mert üres volt. De ahogy jobban megnéztem, észrevettem valamit:

- Két alja van! – suttogtam meglepetten

Magamhoz képest meglepő ügyességgel kipiszkáltam a fiók első alját, és döbbenten láttam, hogy a belső fiók falai vassal vannak bevonva. Felfordítottam a kiemelt részt, de már nem lepett meg, hogy ennek is vasból van az alja.

A fiók tartalma egy kis vasládika volt, amin mindenféle ezüst minták tekerőztek. Kiemeltem, és felnyitottam a fedelét. Valami jellegzetes szagú növény szirmaival volt tele, de a szirmok között megláttam egy sárguló papírlapot. Már megmozdult a kezem, hogy kiemeljem, amikor megtorpantam.

Hiszen ez mégis csak az övé… Nem kellene megnéznem.

De mégsem tudtam visszafogni magamat. Még soha életemben nem sértettem meg így egy szerettemet sem, de most furcsamód azt éreztem, hogy ez a helyes.

Kivettem belőle a papírt, de akkor láttam meg, hogy az igazából egy boríték. A borítékon ugyan azok a minták tekerődztek, mint a dobozon, és egy pecsét volt rajta, ami egy csillogó kardot ábrázolt. Egy helyen mintha el lett volna törve a pecsét. Felemeltem, hogy jobban lássam, de amikor felemeltem a borítékot, megcsapott a növényekből borítékba ivódott szag.

Egy századmásodpercig úgy tűnt, ott vagyok, és érzem, tudom, hogy mi ez, de az érzés megtört, és a jelenés szertefoszlott.

Óvatosan felbontottam a borítékot, vigyázni akartam, hogy ne törjem fel a pecsétet, de az egy reccsenéssel hirtelen eltörött. A boríték egy sárguló papírra írt levelet rejtett. Letettem az éjjeliszekrényre a borítékot, és a kezembe vettem a levelet.

Ekkor valami kiesett a levél lapjai közül.

Mintegy lassított felvételként hullott a földre. Először azt hittem, csak álmodom.

A zöld szalag volt az, álmomból!

Pár pillanatig döbbenten ültem, mert a megrökönyödés teljesen letaglózott. Aztán lassan a szalagért nyúltam, felemeltem, és a kezembe vettem.

- Úr Isten… - suttogtam – Lehetséges lenne, hogy ez az lenne, aminek látszik? – a számra csaptam a kezemmel, és rémülten néztem körbe a szobában, de szerencsére minden csendesnek látszott.

Lassan letettem az ölembe a szalagot, és a kezembe vettem a levelet.

A legnagyobb meglepetésemre nekem címezték.

            „Megan!

Először is sajnálom, hogy így kell elmondanom. Sajnálom, hogy ez történt, de most már nem szabad a történteken agyalnod, csakis a jövőre szabad koncentrálnod.

Valami nagyon fontosat kell elárulnom az álmaidról. Sajnálom, hogy nem tudtam veled élőszóban megbeszélni, hogy mi a te visszatérő álmod, pedig nagyon fontos lett volna. Az álmaid fontosak Nekünk, Megan. A jelentésük mindent megváltoztathat. El sem tudod képzelni, hogy hány ember sorsa forog kockán most. És az egyetlen, aki meg tudja változtatni, az te vagy, Megan.

Az álmok megfejtése, és helyes értelmezése nagyon nehéz folyamat. Mivel mi már nem találkozhatunk emberi formában, sajnos nem tudlak ebben segíteni, pedig minden erőmmel ezt akartam, hidd el. Hosszú és nehéz út áll előtted, és biztosan sokan lesznek, akik majd – akarattal, vagy akaratlanul – megpróbálnak félrevezetni. Ezek ellen nagyon nehéz lesz védekezned, mert egyedül vagy, kicsim. A legfőbb feladatomnak tekintettem, hogy megvédjelek ezektől, de már sajnos nem tudok segíteni. Az egyetlen, amivel még talán segíthetek, az az, ha arra kérlek, hogy erre mindig emlékezz: Csak a saját szívedre hallgass, és ne számítson, amit mondanak!

Megan, a benned lüktető angyalvér lehet áldás és átok is egyben. De a legrémisztőbb az, hogy a döntés csak rajtad áll… Én ismerlek téged, még Nicknél is jobban, és tudom, hogy te a jó oldalhoz tartozol.

Mivel a vérünkben lévő angyalvér minden generációval egyre csökken, a választás és a helyes úton maradás egyre nehezebb. Sajnos a családunkban már többen elbuktak ezen az úton, de most eljött a te időd. Rajtad áll, hogy mit választasz.

Szeretném, ha most megkeresnéd Leon McWrightot (a hátoldalra írtam a címét), és ő tudni fogja, hogy mit kell tenned. Tudom, hogy nehéz, de kérlek, ne késlekedj, mert emberek életei múlnak rajtad.

Nagyon szeretlek kicsim, és kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem tudtam végigcsinálni.

1992. november 21.

Emerald nagyi

U. I.: „Az angyallét az egyik legnehezebb, de én tudom, hogy meg tudod csinálni, Megan. Tudom, hogy tudsz angyal lenni. Én bízom benned, és nem adom fel.”

Döbbenten tettem le a levelet.

Honnan tud a Nagyi az álmaimról? És miféle angyallétről beszél?

Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de ez volt a két legnagyobb. Olyan arccal néztem magam elé, mint aki teljesen megőrült, de hiába próbáltam megérteni, egyre jobban belezavarodtam.

De… az az érzés… úgy éreztem, el kell olvasnom ezt a levelet. Egyszerűen tudtam, hogy látnom kell. És nem tudtam neki ellenállni.

Hát tessék, most itt van. Nagyi szokásához hűen mindent a feje tetejére állított, és beledobott a mélyvízbe, hogy lássa, hogyan boldogulok.

Emerald nagyi megőrült volna? De… semmi jelét nem mutatta az őrületnek. Habár rengeteg cikk és dokumentumfilm szól ilyen emberekről, akik még a saját családjuk előtt is teljesen normálisnak tűnnek.

Habár… mi célja lett volna egy ilyen levéllel? Abba végül is nem halok bele, ha utánanézek ennek a pasasnak.

Felvettem a levelet az ölemből, és megfordítottam.

Texasi cím… És vajon mit mondanék Nicknek? „Hát elugrottam a ide szomszédba egy kicsit kirándulni? Hát csak párezer kilométerre van innen, de ne aggódj, nem lesz semmi bajom… Ja, igen, egyedül megyek. De semmi gáz, rendben leszek. Nem, Nick, ne! Nem akarom, hogy velem gyere! Hogy minek megyek? Hát… csak szeretném látni Texast… Mi az, hogy mindig utáltam kirándulni? Te magad mondtad, hogy egy kis levegőváltozás kellene nekem! Mi? Hogy érted, hogy nem? Nick, ne csináld! Nick, gyere vissza! Nick!”

A fejemben lejátszódott gondolatsortól csak még egy kérdést sikerült megfogalmaznom: hogyan fogom meggyőzni Nicket, hogy engedjen el?

Lehet, hogy nem is kellene mennem… Végül is, 99,99%, hogy nem találok semmit, vagy megtalálom Nagyi általános iskolás szerelmét…

De megint rám jött az az érzés; amikor nem tudtam megmagyarázni, csak egyszerűen tudtam, hogy meg kell tennem, mert a sorsom következő állomása Texasban van.

Van olyan, amikor arra a 0,01%-ra kell hallgatnunk. Van olyan, amikor a teljes őrültségnek tűnő dolgok vezetnek a boldogsághoz. De ha jobban belegondolunk, igen. A teljes őrültségnek tűnő dolgok vezetnek a boldogsághoz.

Írj véleményt, kérlek! =)